- Gyönyörű – motyogtam még mindig a párduc után meredve.

Alice bocsánatkérően hozzám bújt, amiért megzavarta ezt a pillanatot, én mosolyogva felé fordultam, és letöröltem egy vércseppet ajkairól.

- Nem volt szívem hozzá, hogy megöljem, valahogy olyan különleges, vagy nem is tudom… - mondtam elmerengve a dolgon. Vajon a párduc miért nem akart támadni? Eleinte érezte rajtam, hogy veszélyes vagyok rá tekintve, akkor mégis miért nem cselekedett?

Alice gondolatán önkéntelenül is elmosolyodtam.

- A végén még elhízol – szurkálódtam viccesen, mire mind a ketten felnevettünk, aztán vett egy nagy lendületet és leterített a fűbe, ahol nem olyan régen a nagymacskával ücsörögtem.

- Most mire is gondolsz kicsi Alice-em? – kérdeztem incselkedve, tudván, hogy ez a becézés mindig leveszi a lábáról. Aztán egy váratlan mozdulattal felülkerekedtem és lenyomtam a fűbe. – Szóval, szerinted veled jobban járok, mint a cicával, hm? Csak nem attól tartasz, hogy vetélytársra találtál?

Alice ezek után úgy nézett rám, mint aki akár dorombolni is képes lenne, csakhogy bebizonyítsa az igazát.