Már éppen rohantam volna Alice-hez, hogy felsegítsem a földről, mikor Jasper újra felém fordult.

- És most megdöglesz! – mondta ismét mosolyogva.

- Jasper te beteg vagy. Nézz magadra, annyi év ellenállás után megint embervért ittál, nem gondolod, hogy csalódást okozol ezzel Carlisle-nak?

- Pont az mondja ezt, aki a saját testvérét keféli? – mondta ugrásra készen, de én gyorsabb voltam. Kezeit hirtelen hátracsavartam, és a falhoz passzíroztam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen lebírom fogni.

- Alice, menj! – kiáltottam rá. Épp ekkor értek oda Esméék is. Carlisle a segítségemre sietett, majd végül teljesen harcképtelenné tettük Jaspert.

- Higgyétek el, nem akartam, hogy ez történjen, de vannak olyan dolgok, amik ellen hiába próbál az ember tenni valamit, nem jön be. Sajnálom ezt az egészet, mindenki hibás a dologban, de ez már úgyis mindegy. Mi döntöttünk, elmegyünk. Így búcsúzásként annyit mondanék, hogy mindent köszönünk nektek Carlisle, amit értünk, de leginkább értem tettél, mikor megmentetted az életemet. Nem tudom, hogy mikor találkozunk legközelebb, remélem megértitek, hogy nekünk nincs itt semmi keresni valónk…

- … Megkérjük a hét óra harminc perckor induló Los angelesi járat utasait, hogy fáradjanak fel a gépre, mert az rövidesen elindul.

- Mennem kell! Ég veletek! – köszöntem el röviden, majd Alice után siettem.

- Ez nehezebb volt, mint hittem – foglaltam el a helyemet Alice mellett, mire ő a nyakamba vetette magát.

- Nyugodj meg, most már minden rendben lesz – próbáltam csitítgatni. – Lesz egy kis házunk, meg a két bolt, és mindig boldogok leszünk. Csakis ez lebegjen a szemed előtt!