Aggódni kezdtem Alice gondolatait hallgatva. Ezt eddig még nem is tudtam, mármint, hogy Jasper őt is bántotta. Ezt majd még visszakapja… Alice nem tévedett sokat, mikor arra gondolt, hogy azért jöttem utána, mert attól féltem egyenesen Volterrába megy. Nem tudom, mit kezdtem volna, ha miattam csinálna ekkora meggondolatlanságot. Tehetek én arról, hogy 100 év után végre vágyok a szerelemre? Kíváncsiságból megkérdezetem Alicetől, hogy lát e valamit. Mesélt nekem egy lányról, aki hamarosan az iskolánkba jön. Még maga a tény, hogy ő ember, se tudta kedvemet szegni. Olyan boldognak, mint akkor még soha életemben nem éreztem magamat.

- Nem, tudod Esme volt, mert nem töröltem meg a lábamat bemenet előtt... Persze, hogy az a barom ütött meg.

 - Alice, kérlek, ne sajnálkozz. Ez egyáltalán nem a mi hibánk. Ők látják tévesen a dolgokat. Hogy lehetnek mind ennyire szűklátókörűek... Nyugalomra van szükségem, megfájdult a gondolataiktól a fejem.

- Alice, én nem hagylak egyedül, erről most tegyél le! Összekaparjuk magunkat és valamelyik nap közösen eléjük állunk, és mindent elmesélünk nekik. Ha ez se válik be felőlem akár fel is fordulhatnak.

- Mire gondoltál? Hova menjünk? – kérdezem kíváncsi tekintettel.