Nem szólt semmit se hirtelen, de hát én merengtem el túlontúl, és arra meg gondolhattam volna, hogy minden szót tisztán meghall. Jaj, Edward miért éppen ilyen képességet kaptál?! Én meg miért nem éltem az enyémmel akkor, amikor ez az egész dolog elszabadult. Most se tudom felfogni hogyan következhetett be ez az egész dolog, pedig én olyan figyelmes voltam, és nem hiszem amúgy se hogy annyira titkolóztunk volna, hogy csak ez juthat mindenki eszébe, hogy mi ketten együtt! És főleg, hogy Carlisle meg Esme is! De be kell valljam, Jasper-ből se néztem volna ki a dolgot, és nem azért mert a férjem, hanem mert alapból éltünk annyit együtt, hogy megismerjük egymást, de akkor mindketten nagyon rosszul ítéltük meg eddig a másikat.

Fú, most kicsit felhúztam magamat, és mérges vagyok, meg ideges, és törnék-zúznék, pedig én alapból nem vagyok ilyen, de nem szeretem az igazságtalanságot, és ha nem hisznek nekem, de hogy is tudtak volna, ha nem is hagyták, hogy bármit is mondjak, még Edward-nak sem. Mit gondoltak, hogy ennyi év magába fordulás után, pont engem kívánna meg, amikor velem is milyen sok ideig lakott együtt?! Mármint, ha szeretett volna valamit, ezermillió alkalma lehetett volna rá, miért éppen most?!

Jaj, sajnálom Edy, nem tartalak bénának, vagy ilyesmi, csak remélem érted azért a gondolatmenetemet, de várjunk, miért magamban mondom csak ezeket… felpillantottam Edward-ra.

- Bocsika, már megint elmerengtem, és már magamban kezdtem beszélni, vagyis jobban mondva társalogni veled. – talán ilyenkor elpirulhatnék, de jó is lenne, komolyan, most jó lenne embernek lenni, úgy érzem, de nem tudnám megmagyarázni konkrétan miért. – Micsoda, Esme?! – nevetem el magamat, és most jól esik ez a nevetés, már napok óta nem tudtam, ahogy ez a botrány kitört. – Jasper?! – ökölbe szorul a kezem, de közben morfondírozom azon is, hogy megérintsem, de félek ez már túllépne a testvéri dolgon, vagy már teljesen bebeszélem magamnak a dolgot. De mi van, ha tényleg érzek valamit, csak egy leheletnyivel többet a testvéri szeretetnél?! Hisz nem vagyunk vérrokonok. Alice, túl sokat járatod az agyad!

- A sajnálkozáson túltettem magamat, most dühöngök. Talán soha nem is éreztem volna ezt, ha vele maradok… - próbálom meglátni a rosszban a jót, és Edy-re mosolygok, olyan tipikus cinkos társilag.

- De tényleg, csak az zavar, hogy Esme és Carlisle is, hisz olyan jól ismernek…Carlisle-val milyen sokáig voltatok együtt, hogy kiismerjen?! Mert Rosaline valahogy meg sem lepődök, titkon lehet még örömtáncot is járt. Vagy épp bosszús, hogy miért nem vele léptél félre. – kacagok fel csilingelő hangon, ahogy magam elé képzelem Rose arcát.

- Hát felfordulni már nem tudnak, az biztos. – és folytatom a nevetést. – Jaj, Edy olyan vicces vagy. Így kicsit könnyebb ez a teher. – mondom, és játékosan oldalba bököm, ahogy testvérek szokták. De ha most magammal akarok kekeckedni, bele tudom ebbe is magyarázni, hogy nem feltétlenül gyermeteg dolog ez, hanem igenis flörtölés.

- Nem t’om. Bárhova, csak innen el, már olyanokat gondolok, amik eddig eszembe se jutottak volna, és az agyamra megy a dolog, de lehet egyedül kéne mennem, vagy akkor csak jobban komplikálnám a dolgokat. – Á, kicsit kikészültem, röpke pár perc alatt, de valahogy bele kell gondolni, hogy tényleg, mi van ha… Hirtelen Edward-ra pillantok, hisz olvas a gondolataimban, és valószínűleg mindent hallott. Hátrálok egy lépést, és kattog az agyam, hogyan meneküljek meg előle, de úgyis kiolvassa. Viszont én látom majd a reakcióját arra, mit kigondolok… csak ki kéne még találni azt, amire válaszol.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.