Csendesen tűröm Alice szitkozódásait, a fejem már olyannyira hasogat, hogy inkább meg se szólalok. Még hogy a vámpírok nem éreznek fájdalmat... Igazából már vagy 5 perce fecsegett húgom, de a migrénemtől, nem igazán koncentráltam rá, így eléggé váratlanul ért a nyakamba zúduló víztömeg. Természetesen ezt is az én hibámként számolja be, de mit sem törődve a fejemhez vágott szidalmakkal, csodálva néztem az apró lányt. Hajából csurgott a víz, végig a sötét színű blúzán, mely most kissé testéhez tapad. Gyönyörű, mondom magamban.
Mikor egy pillanatban megakadt a "mondanivalójában", megragadtam az alkalmat, és kicsit hosszabb időre elhallgattattam egy hirtelen jött csókkal. Hm... az előbbi csókunkhoz hasonlítva ez minden volt, csak gyengéd nem. Ajkaink szenvedélyesen becézgették a másikét, s mi... legalább is én ezt most cseppet sem bántam meg. Ám Alice egy pillanatra ellökött magától.
- Bocs... tényleg... nem tudom, hogy mi a csuda üthetett belém. Fecsegtél össze vissza - kezdtem a mondandómat a kezeimmel hadonászva. - én meg már nem bírtam ezt az átkozott fejfájást, és csak el akartalak hallgattatni valahogy. Viszont élveztem, és nem bántam meg, de...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.