Egyik pillanatról a másikra megdermedtem az autó mellett és valószínűleg elég rémült tekintettel meredhettem magam elé. Alice valami bundáról, meg rongálásról fecseget, de én most nem tudtam erre összpontosítani.

Itt vannak – ordítottam magamban. Távolról hallottam őket, mind hárman idejöttek. De honnan tudhatták meg, hogy pont ekkor leszünk itt? Kevesebben is vannak, ráadásul a két „fegyverük” sincs már velük.

- Alice – suttogtam neki, mire ő értetlenül nézett rám. – Gyere ide… most!

- Vettél magadnak olyan ruhát, amiben nem ismerhetnek fel téged ismerősök? – kérdeztem tőle még halkabban. Ő bólintott, de még mindig nem értette, miről beszélek.

- Öltözz át, aztán szedd össze az összes holmidat egy táskába! Mindjárt elmagyarázom, csak csináld, kérlek! – Tekintetem szigorú volt, nem akartam, hogy most elveszítsem őt.

Messze volt még tőlünk, de így is tisztán hallottam üvöltő gondolatait. Alice-t akarja, bármi áron. De én nem fogom megkönnyíteni a dolgát, az már biztos. Míg Alice öltözött én is felvettem egy másik farmert és egy kapucnis pulóvert.

- Carlisle, Esme és Jasper itt vannak valahol a repülőtéren. Ha engem nem is, de téged mindenképp vissza akarnak vinni magukkal, de én ezt nem fogom hagyni. Van egy tervem, de ehhez gyorsnak kell lennünk. Külön válunk, majd te az egyik, én a másik irányból közelítem meg a kaput, amin át kell mennünk. A csomagok mennek kézipoggyászként, de a fontos az, hogy külön legyünk, mert nem úgy keresnek minket. Szóval miután bejutottunk, minél előbb felszállunk a gépre, és ezután már megnyugodhatunk, mert oda beszállókártya híján már nem engedik be őket. Minden világos? – Miután helyeslően bólogatott, finoman magamhoz húztam és megcsókoltam.

- Na de most mennünk kell.