- Ugyan már, miért haragudnék rád? Kedveljük mind a ketten Emmettet, én sem akarom, hogy megszakadjon közöttünk a kapcsolat. És ilyen butaságot, mint hogy megbüntetni? Jaj, kicsi Alice!  - Akárcsak egy kislány, aki rossz fát tett a tűzre, és nem tudja, hogy az apukája elveri vagy netalántán nevet egy jó nagyot rajta. Annyi biztos a csókja bennem is elindított valamit, de emlékeztettem magamat, hogy van fontosabb dolgunk is, nem lehetünk ennyire „állatiasak”.

- Szerintem nézzünk körbe, mutatkozzunk be a szomszédoknak, aztán keresgélhetnénk a bárnak egy helyet, és talán még a berendezéshez is hajlandó vagyok egy keveset vásárolni, de előre mondom, hogy mértékkel. Rendben? – kérdeztem mélyen a szemébe nézve.

- Viszont ilyen „öltözékben” sajnos nem engedhetlek emberek közé nekem bármennyire is tetszik – mutattam a köré csavart nedves törölközőre. – Szóval, uzsgyi öltözködni – mosolyodtam el a mondat végére. Ekkor esett csak le nekem, hogy azt mondta „Édes!”. Annyira jól esett ez az apró kis szócska. Kezdek egyre jobban megbarátkozni ezzel a kialakult helyzettel, mármint, hogy nincs Cullen család, csak mi ketten messze Forkstól, messze a régi életünktől, Edward és Alice Greene ként. Ó, jó, hogy ez is eszembe jutott. A papírjainkat is el kellene még a mai nap folyamán intéznünk. Még szerencse, hogy itt is ismerek korábbi itt tartózkodásunk miatt egy alakot, aki olcsón elintézi a hamis iratokat; jogosítvány, személyi, születési kivonat, stb.

Miután Alice elkészült, kézen fogva indultunk el az utcán. A szomszédos házak mind magukkal ragadtak minket, gyönyörű környéket választottam.

- Mit gondolsz, csengessünk be valakihez? – kérdeztem Alice-re pillantva.