Miután sikerült kituszkolnom Emmettet a fürdőszobából, fejemmel az udvar felé intettem, aztán kivezettem a bejárati ajtón. Eszembe jutott, hogy ebben a pillanatban mi is lenne a tökéletes téma, ami elterelné a figyelmét Alice-ről: az autóm.
- Mit szólsz a drágámhoz? - kérdeztem mosolyogva.
- Hát mit ne mondjak, Alice igen csak kívánatos nő, nem is csodálom, hogy behálózott, de... Ja, hogy most a kocsiról beszélünk? - vigyorgott rám Emmett.
- Mondták már, hogy nagyon vicces vagy? - gúnyolódtam.
- Igyekszem. Na, de térjünk rá erre a csodára - intett a kocsim felé. - Ugye beülhetek? - kérdezte hatalmas szemekkel, mint valami kisgyerek, aki egy nyalókára vágyik.
- Parancsolj!
Amilyen gyorsan csak tudott, bepattant a járgányba és csillogó szemekkel nézett benne körbe.
- Hihetetlen, hogy a valaha volt legerősebb Astonban ülök. Kézzel épített tizenkét hengeres motor, 517 lóerő, 307 km/h-rás végsebesség. Ha belegondolok, hogy milyen gyorsan is lehet ezzel száguldozni... kiráz a hideg - sorolta a kocsi tulajdonságait, akár csak egy magazinban, miközben a kormányt "simogatta". - Mindig is akartam egy ilyent, de Rose megtiltotta, mondván nem akar lebukni az emberek előtt.
- Akarsz menni vele egyet? - kérdeztem mosolyogva, hisz úgyis tudtam a választ kérdés nélkül is.
Nem is mondott semmit, csak becsapta az ajtót és elhajtott. Csak reménykedni tudtam abban, hogy semmi kárt nem tesz majd benne, mert ha igen, biztos, hogy kinyírom.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.