Inkább nem részletezném, mennyi minden jutott eszembe abban a picike próbafülkébe. Sokat sejtetően csak annyit, hogy kicsi volt a hely, akárcsak egy liftben…

Miután elköszöntünk a kissé döbbent tekintetű pénztárostól, bepakoltuk a szatyrokat a csomagtartóba, és elindultunk a reptér felé.

- Nem lenne szívem itt hagyni, de a szállítása tényleg túl macerás lenne. Majd odaát veszek valamilyen másikat. – Hangom kicsit elkomorodott, mert valóban szerettem ezt a kocsit. Finoman végigsimítottam a kormányon, ekkor vette észre Alice, hogy nincs a kezemen a karkötő. Én a nyakára pillantottam és csak ekkor vettem észre, hogy ő maga se hordja már a családi égszert. Bár azt azért nem gondoltam róla, hogy hozzávágta Jasperhez. Ez kicsit megmosolyogtatott.

Miután kiszálltunk a reptérnél, nekitámaszkodtam a kocsi oldalának, és őt figyeltem, ahogy a régi dolgokon gondolkodott, ahogy Jasper és ő csak betolakodtak a családba, mi mégis befogadtuk őket. Most meg gondoljunk csak bele, szinte kitagadtak minket… oké, magunktól jöttünk el, de akkor is. Szomorú…

- Van durván fél óránk. Mit csináljunk? Esetleg nem akarsz elmenni vadászni? Nem tudom, te mikor voltál utoljára, én tegnap. Hm… most, hogy belegondolok London környékén legalább nem kell messze menni, ha nagymacskára fáj a fogunk. A napokban olvastam valahol, hogy egyre gyakoribb arra a fekete párducok támadása. Azért ez kicsit ijesztő. Valaki gondtalanul sétálgat, és hamm bekapja egy nagy fekete valami…