Nem szól semmit, pedig jó lenne, akkor lenne ötletem, hogy még mit vágjak a fejéhez. Hú, de felhúzott, legszívesebben én is bemosnék neki egyet, el tudom képzelni mit művelhetett, amiért Jasper kiütötte egy kicsit. Most már nem is tudom annyira sajnálni. Csak toporzékolok, mint…

Csendesen tűröm Alice szitkozódásait, a fejem már olyannyira hasogat, hogy inkább meg se szólalok. Még hogy a vámpírok nem éreznek fájdalmat... Igazából már vagy 5 perce fecsegett húgom, de a migrénemtől, nem igazán koncentráltam rá, így eléggé váratlanul ért a nyakamba…

- Még nehogy neked álljon már följebb! – kapok én is a haragon, nem mintha nem lenne igaza, de nehogy már itt bevalljam, hogy „igen Edward, tökéletesen igazad van és rettentően sajnálom a dolgot”. A nagy fenéket! És különben is, nem tiltakozott semmi ellen annyira,…

- Még, hogy én? Orvul meglesni? Nem tudom, ki kezdte ezt az egészet, és ne... ne tereld a témát azzal, hogy nem bírod kinyitni azt a nyavalyás ajtót. - Hirtelen én magam se tudtam, mi ütött belém, nem hogy szegény lány, akinek leordítottam a fejét. - Még, hogy én orvul...…

Mintha ő is megörülne, hogy nem kell tovább elviselnie a gondolataimat, de valamin nagyon elmerengett pedig. Miért nem én vagyok a gondolatolvasó, és ő a jövőbe látó, vagy nem lenne senki semmilyen se, és akkor csak ültünk volna itt sokat sejtető tekintettel meredve a cipő…

Egyre rosszabbak Alice gondolatai. Elképzelte a közös jövőnket, de legrosszabb nem ez, hanem az, hogy nekem tetszik. Nagyon aranyos, ahogy kéz a kézben szaladunk az erdőben, majd egy kis réten leheveredünk a nyíló virágok közé, édes szavakat suttogunk egymásnak, majd ajkunk csókban…