Emmett váratlan érkezése kissé felbosszantott mind a kettőnket, hisz mégis csak akkor toppant be, amikor épp szeretkeztünk.

Abban a pillanatban a pokolba kívántam a saját testvéremet, mivel a kedvesemet bámulta, de ha ez nem így történt volna, akkor nem is Emmettről beszélnénk.

Al gyorsan a mosdóba rohant, magával rángatva engem is. Bezárta mögöttem az ajtót és finoman neki lökött, majd összesimulva vártuk, hátha leesik Emmettnek, hogy nagyon rosszkor jött. De ő csak nem akarta észrevenni magát.

Végül ráförmedve elzavartuk vadászni, aztán mindent ott folytattunk, ahol előtte megzavart minket.

Nem mondom, hogy rossz volt, csak zavart, hogy megint kapkodnunk kellett, bár értelme nem volt, hisz Emmett még jó pár óra hosszat távol volt.

- Most valahogy nem tudok örülni Emmettnek – motyogtam, akár egy durcás kisgyerek, aki nem kapja meg a századik kisautóját. – Még szinte be se költöztünk, ő máris itt téblábol. Nem azt mondom, hogy nem látom itt szívesen, hanem azt, hogy nem ez a legjobb pillanat.

Alice nyugtatólag átölelt és a hátamat kezdte simogatni.

- Szeretlek – mondtam.

- Jaj, Edy, én is! – játszotta a fejét az éppen érkező Emmett. – Meg se öleltek?

- Látod? Erről beszélek!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.